Karácsony. Ajándék - az olyannyira áhított piros vonat. Nyitható ajtókkal! Az angyalok elhozták. "Nagyon fogok rá vigyázni".  Január. Lejár a számítógépezésre szánt idő. Hallom a műanyag törését. Látom Peti feldúlt arcát.  A vonat ajtaja leszakadt. "Anyu ez véletlen volt!"
"Peti, nem igaz, ezt mérgedben csináltad" (ez a gyerek tud füllenteni, de jó!!!) "Peti, kint a szabály: a mérgedben eltört játék 5 napra kórházba kerül" Fülrepesztő ordítás. (Vissza kell vonnom, ez túl sok neki! )
"Peti, 3 napig lesz ott a vonat" Magánkívül van. (Mennyi az a három nap? Biztos azt hiszi, sosem kapja meg. Még mindig sok. Ha most megjavítjuk, hogy tanulja meg, hogy ne a játékait tegye tönkre? Ha nem, hogy fog megnyugodni?)
"Peti, legyél biztonságos! Itt van újságpapír, tépd szét!" Rajzlapokat tép. Szóban bánt (de nem valójában!) Ordít. Újratervezés."Oké, nem most, de ebéd után megjavítjuk." Mintha elfogadná. Tombolás csillapul. (Ez volt a jó megoldás.) Másodpercek a jó döntésre. Csak a széttépett papírok. Csöndben nézzük Petit Apával az ágyon. Nem tudunk újat mondani. Hogy bírtuk ezt, mikor naponta volt dühroham. (ó, hála, hogy mostanra már csak évi néhány!) Vádolom magam.  Hogy a nővérére mennyire kevés figyelem maradt. Felmentem magam.  (?) Nem volt senki mellettünk. Nem volt más választásunk. Örök dilemmák. Ugyanazok a kérdések. Nincsenek válaszok. Lassú megnyugvás. Dicséret és juti, hogy biztonságos volt, nem minket bántott. Együtt vagyunk. Egy kedves, csupaszív kisfiú. Angyalkát mutat a karácsonyfán.