Rég nem írtam a blogba. Mert alapjában véve rendben vagyunk. Volt egy-két elég necces dühroham, de ezeket leszámítva Peti kiegyensúlyozott, lassan 13 éves kamasz fiúvá serdült. Vicces, ahogy a maga 170 centijével mutáló, dörmögő hangján hív: "Anyu,  játsszunk Törpöset!". S én megyek, a Törpök elbújnak, szellemmé változnak, (velük van Peti),  Hókuszpók és Sziamiaú (ezekkel vagyok én) pedig hiába üldözik őket, sőt, a Törpök borsot törnek az orruk alá. 

Ő nem a haverokkal lóg, hanem törpbunkert épít, vagy metró alagutat dekorál,  kedvenc témái a krokodilok, szalmabálák, lakókocsik, a hogyan lehet kapaszkodni a metrón, és még pár egyedi téma, amik csak őt foglalkoztatják (na meg minket). Olvasni kezdett magától, és bár a felét sem értette, végigolvasta a Kis Mukk történetét. Nem értette például, hogyan tehet valaki csupán irigységből rosszat a másiknak? Annyira távol áll tőle a gonoszság...

Ami megmaradt és szerintem végérvényes az az, hogy valamilyen másik dimenzióban élünk, mint a többi ember. Én már nem tudok és nem is akarok soha az a nő lenni, aki lehettem volna a szakmámmal, doktorimmal, vagy az az anyuka, aki szívesen cseveg társaságban, mesél a gyerekeiről bárkinek. Megválogatjuk az embereket magunk körül, a helyszíneket, ahova kirándulunk vagy programot tervezünk. Nem vágyom hírnévre, nagy baráti társaságokra, a legjobb sokszor csak magunkban lenni.

Jól elvagyunk hát itthon… Esszük a jégkrémet a hintaágyban ülve, nézzük a cicákat, Molly kutyát, ahogy a kertben együtt játszanak. Nem vágyunk máshová. 

Mégis, félek. Hogy lassan Peti ki fog kerülni ebből a védett burokból. Mit sem sejt ebből a világból… Sokszor feltesszük a kérdést a férjemmel, merrefelé terelgessük őt, hogy boldog maradjon, boldoguljon… Milyen szakmát találjunk neki, amiben ügyes, szívesen csinálja de nem kell bonyolult utasításokat megértenie, nem kell számolnia? 

Remélem, hogy a Jóisten most is megsúgja nekünk a jó választ, mint ahogy eddig mindig is tette...