(a kép forrása: infaustus.wordpress.com)

Amikor kislány voltam, úgy képzeltem az életemet, hogy majd lesz egy fiú (fehér lovon), aki szerelmes lesz belém, majd elvesz feleségül. Lesznek gyerekeink és ugyanolyan boldogságban, szeretetben élünk majd, mint ahogy drága Anyukámmal éltünk. A gyerekeink okosak és szépek lesznek, szófogadóak, egészségesek, és ha lesznek is nehézségek, mindig örömünk telik majd a gyereknevelésben. Valóban. Az eleje oké. Férj, gyönyörű gyerekek, de valami kezdett nagyon nem stimmelni. Rendszeres dührohamok itthon és nyilvános helyeken. Amikor nem tudhatod előre, a gyereked melyik pillanatban válik ön- vagy közveszélyessé: mikor kezd el kővel dobálózni vagy kekszet tömni fulladásig a szájába. Hát, nem így képzeltük. Összeomlott egy világ bennünk.

Aztán próbáltuk magunkat összeszedni, keresve a megoldásokat. Elmondhatom, hogy az autizmus diagnózisát követően ez töltötte ki az életünket: megtanulni, mi az autizmus, hogyan tudunk segíteni a fiúnknak (könyvek, tanácsadások, ...). Nehéz időszak volt, de nem bántam meg. Felépítettünk egy új világot, ami a férjem nélkül nem sikerült volna. És egy fantasztikus gyógypedagógus nélkül sem, aki segítette Petit és minket, hogy eddig eljussunk. 

 Ez alatt az idő alatt megváltoztam. Nem jobb lettem, "csak" más ember. Újjászülettem én is, mint az életünk. Sok mindent tanultam az életről, magamról, a gyerekekről (ez utóbbiról külön bejegyzést írok hamarosan). Megtanultam sok dolgot elengedni - dolgokat és embereket. Nem mehetünk bárhova nyaralni vagy vendégségbe olyan önfeledten, mint más családok. Másként kell ezt is tennünk, mint ahogy sok más mindent. A férjemmel nem mehet(t)ünk el kettesben évekig sehova, most odáig eljutottunk, hogy önkéntesek jönnek pár órára vigyázni a gyerekekre (köszönet érte!). Már nem én érzem zavarban magam, ha megbámulnak minket vagy megjegyzéseket tesznek ránk.Más szemmel nézem a fogyatékos embereket, felnézek rájuk, hogy mennyi őszinte szeretetet tudnak adni, többet, mint némelyik ép (?) értelmű társuk.  

Ebben az időszakban voltak, akik bátorítottak, vagy csupán meghallgattak, ránk telefonáltak és megkérdezték, hogy vagyunk. Sokan azonban nem merték ezt felvállalni. Így azok maradtak a "természetes szelekció" után, akiknek igazán fontosak vagyunk és nem szabnak feltételeket, hogy miért szeretnek minket. Igaz barátaink, vagy akár a közösségi oldalon pár kedves szót szólók. Igazából hálás vagyok azoknak is, akik kihátráltak mellőlünk. Megerősítettek saját magamban, abban, hogy jó úton járok. Hogy bárhol, bárkivel szemben merem érvényesíteni a saját és gyerekeink érdekeit és nem az az első és egyetlen, hogy magamban keresem a hibát.

 Ez a világ más, mint egy "átlag" családé, de már otthonosan érezzük magunkat benne és boldogságban, szeretetben élünk benne, forevermore...