A szokásos reggeli dühös, hangos, fülsértő ordítás - Peti ébredés után AZONNAL kakaót kér. Peti 8-15 hónapos korában minden reggelünk így kezdődött. A tejet lábosba önteni és megmelegíteni, aztán a kakaót elővenni, kiskanállal az üvegbe adagolni, a meleg tejet ráönteni (a fenébe, túl forró, az egészet újra...), cumisüveg tetejét rácsavarni, és odaadni - végre CSEND. 

Egyéb furcsaságai is voltak, amik előtt értetlenül álltunk. Itt volt például a pelenkázás. A második gyerek lévén nem voltam rutintalan a dologban, de mégis, akárhányszor pelenkázás volt, Peti igyekezett jól gyomron rúgni. Amikor sokadszor fordult elő (márpedig napi több pelusozás négy éves koráig előfordult), már ketten pelenkáztunk: a férjem lefogta, én meg gyorsan rákötöttem. Sokszor volt, hogy napközben látszólag minden ok nélkül belénk rúgott vagy megharapott.  Másfél évesen a Balatonban fürödtünk, akárhányszor a vízen hozzám siklott, belém harapott. A fogait általában nem azonnal engedte fel, egy darabig szorította velük a kezemet. Hát, egyik sem volt éppen idilli anya-gyerek együttlét... Az autizmus diagnózis birtokában pár év távlatából tudom, hogy ezeknek az oka számtalan dolog lehetett: kellemetlen volt neki a testkontaktus(?), túl hangosak voltunk, amikor játszottunk vele (?), - szenzoros problémák. Feszült volt, mert nem tudta, mi fog vele történni (?), egyedül szeretett volna lenni (?).  Akkor még nem volt más eszköze, csak a harapás, ütés, hogy kifejezze, hogy ezt ő másként szeretné, vagy hogy mit érez: örül-e vagy dühös. Mai fejjel tudom, hogy amikor a homlokát szorította a miénknek teljes erejéből, akkor valószínűleg örült. Ezt néha még ma lassan 8 évesen is megteszi, de már érti, hogy ez nekünk fáj és figyelembe is próbálja venni a mi szempontjainkat. Igen, a jéghegynek csak a csúcsa látszik ki a vízből -  egy engedetlen, "neveletlen" viselkedés - "csak rá kell csapni egyet a fenekére"- hányszor hallottuk!

Emellett a legkedvesebb - és szinte egyetlen - játéka az volt, ha a vonatait sorba rendezte az ágy szélén, aztán letette kis buksiját az ágyra és egészen közelről nézve tologatta őket. Ha szóltunk neki, hogy "Peti", ritkán figyelt fel a nevére, azt hittük, olyannyira elmélyül, hogy nem ér rá ilyenekkel foglalkozni.

18 hónaposan bölcsibe kellett adnunk, nagyon nehéz szívvel, de muszáj volt dolgozni mennem. A mai napig kedves évek ezek nekem és ahogy látom, Petinek is. Igazán helyes, gyerekeket szerető gondozó nénijei voltak. Egy alkalommal Peti közvetlen gondozója felvetette, hogy el kellene őt vinni a Nevelési Tanácsadóba, mert időnként veri a fejét a földbe, nem figyel a nevére. Olyan, mintha hospitalizmus lenne....Az első dolgom volt, hogy megnézzem, mit is jelent a hospitalizmus: azon gyerekek viselkedészavara, akiket a kórházban régen egyedül hagytak, vagy nagyon elhanyagoltak... Aznap sírva mentem dolgozni. Szegény gondozónőre nem haragszom emiatt, nem tudhatta, mi ez, csak hogy baj van a gyerekkel. 

Folyt. köv....