A Petivel kapcsolatos problémák nem tűrtek halasztást, valamit lépni kellett. De merre? Először a bölcsőde által javasolt helyi nevelési tanácsadóba jelentkeztünk be. Két gyógypedagógus vizsgálta meg Petit: játszani próbáltak vele,engem addig a problémás helyzetekről kérdeztek. A vizsgálat után egy tanácsadásra hívtak be, úgy vártam ezt a konzultációt, mint a megváltást: "kapok egy használati utasítást a fiamhoz és holnaptól minden megoldódik". Kaptunk is egy cetlit, amin játékos hallási figyelem fejlesztő feladatok voltak felírva alig olvasható kézírással és pár tornafeladat, amit otthon kell Petivel gyakorolnunk. És hogy mit csináljak, ha a fiam megharap? Hát, harapjam vissza. És hogy mindennek mi az oka? Egy kis figyelemzavar. Először nagyon örültem, hogy végre kaptam valamit, hogy tehetek valamit a fiamért (igaz, írásos szakvéleménynek nyoma sem volt), de később otthon a hiányérzetem egyre erősebb lett. Otthon a gyakorlás ellenére semmi sem változott. Bevallom, megpróbáltam a visszaharapás technikáját, de az anyai ösztöneim azt súgták: ez az egész sehova nem vezet. 

Akkor már kezdtem kutakodni az interneten, próbáltam a tünetek alapján beazonosítani a problémát. A figyelemzavar mellett esélyes lett a hiperaktivitás, a megkésett beszédfejlődés, és az autizmus. Ízlelgettem az egyes diagnózisokat, próbáltam velük barátságba kerülni, mert tudtam, hogy bármelyik legyen is, végre utat mutatnak majd, merre kell indulnunk. (Itt jegyzem meg: az interneten gyorsan lehet információhoz jutni, de nagyon meg kell válogatni, mely oldalaknak hiszünk és meg kell őrizni szkepticizmusunkat. Legjobb, ha szakemberek, érdekvédelmi szervezetek által javasolt oldalakat keresünk fel.)

Mivel semmi sem oldódott meg, a gyerekorvosunk javaslatára felkerestünk egy neurológust. Peti adta a formáját: nem vett tudomást a rendelőről, a doktornőről, a babakocsiban tekergett, rugdosott, nem reagált, ha hozzá beszéltek. Itt hangzott el először szakember szájából az autizmus, mint lehetséges diagnózis.

A következő utunk gyermekpszichiáterhez vezetett. Addigra már utánaolvastam az autizmusnak és azt megértettem, hogy az autizmus akkor állapítható meg, ha valakinek három területen vannak nehézségei: a kommunikáció, társas kapcsolatok és a rugalmas viselkedésszervezés terén. A Petit vizsgáló gyermekpszichiáter nem tudott mondani biztosat (de ő be merte vallani, hogy nem tudja!) és azt javasolta, hogy várjunk addig, míg Peti betölti a harmadik életévét (mert a kortársakkal való viselkedését életkoránál fogva akkortól lehet vizsgálni). Kaptunk tőle pár címet is, ahol az autizmussal foglalkoznak.

Még egy évet várni... és addig mi lesz velünk? Újabb keresgélés következett. Elvittük Petit egy magán fejlesztőházba, ahol azt állapították meg, hogy idegrendszere éretlen. Újabb torna feladatsor, most már a technika nevét is megtanulhattuk: TSMT (tervezett szenzomotoros tréning). Otthonra azonban maradt a látszólag ok nélküli harapás, rugdosás, sikítás.

Nem várhattam... Majd egy év telt el az első vizsgálat óta. Beszéltem egy anyukával, akiről tudtam, hogy a fia autista. Ő javasolta a Korai Fejlesztő Központot, ahová két hónapon belül kaptunk időpontot. Részletes kérdőív kitöltésével kezdődött a dolog, majd sor került Peti vizsgálatára, két alkalommal, három szakember hozta őt különböző játékhelyzetekbe. Végül megszületett a több oldalas szakvélemény, ahol az általam felvetett lehetőségek közül az autizmus gyanúja volt a legerősebb -  és terápia azonnali elkezdésére adtak lehetőséget. Megnyugtattak minket, hogy nem mi neveljük Petit rosszul. Elláttak bennünket használható tanácsokkal. Elindítottak minket az autizmussal kikövezett úton...