Mit nem adnánk mi szülők, ha auti gyerkőcünk pár pirula bevétele után "gyógyultan" távozna egy rendelőből - nyilván mindenki másként képzelné, az én fiam mondjuk mosolyogva venné tudomásul, hogy narancsos croissant helyett csak csokis van itthon, és azt mondaná: "Ne aggódj anya, nekem jó lesz a csokis is". Vagy a játszótéren levő gyerekekhez odamenne és gond nélkül bekapcsolódna a fogócskázásba... Nem is tudom... Biztosan nem éljük meg mi szülők egyformán, de akkor az nem is az én fiam lenne.

Ettől azonban nincs mit félni, mert az autizmus ellen a tudomány mai állása szerint nincs orvosság. Akkor meg milyen csodaszerekről is beszélek?

 Emlékszem, a legelső terápia után a gyógypedagógus ajánlására vettem egy homokórát. És láss csodát, a fiam dührohamainak száma lecsökkent! Megértette például, hogy ha lefolyik a homokóra, el kell pakolni a játékokat és jön a következő napirendi pont. Ugyanezt a célt szolgálja a konyhai óra. Beállítom, és amikor csörög, vége az adott tevékenységnek. Így könnyebb abbahagyni Petinek a tévézést (persze bekalkulálom az adott mese hosszát), vagy ebből tudja, hogy meddig kell még várnia a reggelire. A tevékenységváltások sok auti gyerkőcnek okoznak nehézséget, ebben segít az idő láthatóvá tétele. 

 A másik csodaszer (inkább csodaszer-csoport) a vizuális segédeszközök használata. Erről én nem írnék részletesen, mert mások már sokkal jobban megtették helyettem (például: http://merjmaslenni.blogspot.hu/2013/05/segedeszkozeink-2.html). A gyerek napirendjének láthatóvá tétele például az egyik: csökkenti a feszültségeit, kiszámíthatóvá teszi a napjait, hogy mikor, hol, kivel mit fog csinálni aznap. És itt nem kell feltétlenül a nyomtatót igénybe venni: saját rajzok is megteszik (sokszor gyorsabb, konkrétabb is). Ide tartozik a mindig kéznél levő papír és ceruza is: ha például kirándulást tervezünk, lerajzoljuk, hogy milyen járművekkel megyünk, mi lesz a programok sorrendje (autó - benzinkút - autó - séta - játszótér - erdőben kirándulás - Tesco - nyalókavásárlás - haza). A nyalókavásárlás nálunk kulcskérdés. Többször belefutottunk abba a hibába, hogy elmentünk az Állatkertbe, Természettudományi Múzeumba és sajnos nem tettük Petinek kiszámíthatóvá, hogy mikor jön a nap célja, fénypontja: a dinnyés nyalóka. Már ha volt egyáltalán. Gondolhatjátok, ha nem kaptunk, volt robbanás... oda lett a programunk. Azóta lehetőleg előre megvesszük azt a nyalókát és elvisszük magunkkal, és/vagy lerajzoljuk, hogy mikor eheti meg.

A következő csodaszerek a jutalomfalatkák - nálunk még mindig a gumicukor. Tisztában vagyunk vele, hogy a fogainak nem teszünk jót, rajta vagyunk, hogy lecseréljük más finomságra. Ezt a kívánatos viselkedés jutalmazására használjuk. Például minden reggel, ha a vonaton tud biztonságos lenni, akkor jár neki a gumicukor. Ehhez viszont az nagyon fontos, hogy világosan értse, mi az elvárás vele szemben, jelen esetben mi a biztonságos. Ehhez van egy külön papír, amin le van rajzolva, hogy mi a biztonságos viselkedés és meg is tanítottuk vele.

 Ezek voltak a legfontosabb csodaszereink, köszönöm a fiammal foglalkozó gyógypedagógusoknak, hogy a használatuk rejtelmeibe bevezettek minket és kívánom, hogy Tinektek is ennyi sok hasznot hozzanak ezek vagy hasonló apró trükkök a gyereknevelésben!

Ha egy szóval akarnám kifejezni, hogy mi a legfontosabb a mi auti gyerkőcünk esetében a karácsonyi készülődés és az ünnepek alatt (és egyébként máskor is): a KISZÁMÍTHATÓSÁG.

Vegyük például az ajándékozást: mi legyen az ajándék? Nálunk - és sok hasonló családnál is - fontos, hogy Peti a számára legfontosabb áhított ajándékot előre tudja, hogy PONTOSAN mi lesz az. Általában közli előre, hogy mit szeretne: idén a Thomas sorozatból Annie és Clarabel vagonjaira fájt a foga. Ilyenkor megnézzük képeken a konkrét játék képét, megbeszéljük, pontosan annak melyik verziójáról van szó (mágneses vagy akasztós legyen a két vonatot összekötő vég, mekkora legyen, stb.). Jaj nekünk, ha egy olyan játékot néz ki magának, ami már boltokban nem kapható, sőt, a licitálós oldalakon se találjuk meg... A másik lehetőség, hogy együtt vesszük meg az ajándékot, és utána elküldjük az angyalkákkal, akik majd karácsonykor visszahozzák. (Nem auti gyerkőcöknél is bátran lehet alkalmazni!) Ez kicsit nehezebb Petinek, mert az ajándék már a kezében lehetett, de a birtokba vételéig még várni kell, ami neki (és az autiknak) nem megy könnyen. Ha nem vagyunk a fentiek szerint előrelátóak, a kiborulást borítékolni lehet.  A rokonsággal nem lehet ilyen szinten előre megtervezni, ők szeretik maguk eldönteni, mit vesznek. Volt már rá példa, hogy repültek az ajándékok a levegőben, pedig nem repülő járművek voltak. Most már ezt is előre megbeszéljük, hogy lehet, hogy a nagynéninél csokit fog kapni vagy kisautót, de nem vonatot. Ezt hiába érti, az adott helyzetben idén is nehezen tűrte, de már kisebb kiakadással elintézte...

 A karácsonyt kivárni minden gyereknek nehéz dolog, de a várakozás a Peti forma gyerekeknek különösen megterhelő! Mi ezt egy kis házi centiméterrel oldottuk meg, amelyre a karácsonyig még hátralevő napok számát írtuk fel. Minden este egy számot Peti levágott, így pontosan tudta, hány nap múlva lesz karácsony, kevésbé volt feszült ettől. Itt már csak egyet kellett aludni karácsonyig!

A másik a jó öreg hetirendünk. Ezen szépen bejelöltük, hogy melyik nap melyik rokon jön vagy épp kihez megyünk vendégségbe. Nem kellenek drága dolgok, a kézzel készített rajzok is megteszik.

Az ünnepek egy átlag gyereknek örömteli izgalommal járnak. Az autisták többségénél nagyon megterhelőek és másfajta többlet feszültség forrásai. A már említett ajándékozás (a meglepetés abszolút nem okoz örömet, sőt...), a vendégeskedés: hirtelen sok ember özönli el a házat, mindenkinek köszönni kell meg puszit adni, új illatok, hangzavar, felborult napirend, hozzá intézett kérdések, amikre már nem is tud válaszolni... Ezekre is igyekeztünk felkészíteni őt.

Idén a karácsony már nyugodtabban telt, mint az előző években. Peti nagyon izgatott volt, mindig hallani akarta, hogy még hány napot kell aludni karácsonyig. Az ünnepek alatt is pörgősebb volt, ugyan nehezebben, de uralkodott magán és én ezt pozitív változásnak könyvelem el. Olyan jó volt, hogy idén először észrevette más házak ablakaiban is a szép fényeket, a kivilágított karácsonyfákat és nagy boldogsággal mutogatta nekem, sőt még angyalkákat is látott az égen! Ez volt az első év, hogy ezekre rácsodálkozott és hogy az örömét megosztotta velem! Nekem ez volt tőle az ajándék. A süti sütésbe is örömmel bekapcsolódott, ezzel a képpel kívánok kellemes téli szünetet és boldog új évet.

Voltak napok - sok-sok nap éveken át - amikor este már nem volt kedvem semmit sem csinálni, csak aludni menni. Reggel Petit a bölcsibe, oviba vinni (nem a körzetibe, hanem be Pestre, útközben valahogy megúszni a vonaton Peti furcsa dolgait - egyszer még írni szeretnék erről is), aztán helytállni a munkahelyen, majd otthon kezelni a feszkós szituációkat. Teljesen leszoktam a tévénézésről, zenehallgatásról. Helyette inkább azon agyaltam, hogy az aktuális viselkedésproblémákat hogyan lehetne megoldani. Este napirendet, szabályokat terveztem, majd gyártottam, természetesen kép formában, nyomtattam, lamináltam újra és újra. Gondolkodtam a jutalmazási rendszeren  - az auti gyerkőcökben a belső megfelelni vágyás messze nem olyan, mint normál társaiknál.

A diagnózis óta elmúlt több, mint öt év. Fura, de mostanában azon kapom magunkat a férjemmel, hogy egy-egy együtt elköltött vacsora után van időnk egymással akár hosszan is beszélgetni anélkül, hogy ne kéne Peti nyomában járni. Már képes vagyok érdeklődni egy-egy film iránt. Elkezdtem könyveket olvasni és azokat be is tudom fejezni. És nemcsak autizmus témában. Amikor hazamegyünk munka, suli után, hihetetlen, de marad olyan idő (na nem órákban mérhető, de mégis), amikor egyszerűen csak gondtalanul lazítunk, vagy... egyáltalán, mit is kezdhetek magammal? Van szabadidőm?!!! Újra magamra kell találnom, a hobbijaimra, a történelmi regényekre, arra, hogy nemcsak anyuka, hanem feleség is vagyok, hogy szeretnék venni egy-két csinos dolgot magamnak, hogy vannak barátaink, hogy a gyerekekkel is több programra elmehetünk talán, hogy blogot írhatok ..... Ezeket újra kell(ett) tanulnom, mert Petivel könnyebb lett az élet. Van egy szuper terapeutája és van egy iskolája klassz pedagógusokkal.

Aztán felébredek és Peti a földhöz vágja a sajtos stangliját, mert adtam belőle a tesójának is, a fémvonatát az ablaknak dobja, mert lejárt a számítógépes játékideje.

Igen, az autizmus soha nem tágít mellőlünk és lesznek kisebb-nagyobb hullámvölgyek. De hiszem, hogy a fénysugár mindig velünk marad és szép lassan még jobban megerősödik...

Az autizmus definícióját nálam okosabb emberek már leírták (íme az egyik legjobb meghatározás:http://www.autizmus.hu/AAspektrum.shtml) .Itt néhány alapvető dologról írnék, ami a blog megértéséhez szükséges.

Az autizmus diagnózist kapott emberek között nincs két egyforma, mint ahogyan neurotipikus társaik között sem. Az autizmus nem nevezhető betegségnek, hanem egy olyan fejlődési zavar, amely az érintettek egész személyiségét áthatja élete végéig. Autizmus spektrumzavar néven is illetik, ugyanis az érintettek autizmusa egy folytonos skálán bárhol elhelyezkedhet a szinte észrevehetetlen tünetektől kezdve az erős érintettségig, kezdve a kicsit bogaras, nagyon okos, de furcsa professzortól a nem beszélő súlyos értelmi fogyatékosig. Szemben más fogyatékosságokkal (pl. testi fogyatékos, látássérült, stb) külső fizikális jegyek nem mutatkoznak, ezért - különösen az enyhe esetek - első ránézésre nem különböznek az ép emberektől. Mégis, minden autista emberben közös, hogy nehézségeik három területen jelentkeznek (ez az ún.autisztikus triász): 1. Kommunikáció, 2. Szociális készségek, 3. Rugalmas viselkedésszervezés.

Mivel minden érintettnek ezeken a területeken belül értelmi adottságaiktól, személyiségüktől, életkoruktól stb. függően más megnyilvánulás a jellemző, ezért nagyon nehéz általánosítani. Én például a fiam problémáit ismerem, de nagyon sok olyan tünet lehetséges, amit mi nem tapasztaltunk meg. Az alábbiakban azt mutatom be, hogy nálunk hogyan jelentkezett az autisztikus triász:

Kommunikációs nehézségek: ezek szorosan összefüggenek a szociális nehézségekkel. Peti megkésett beszédfejlődésű gyerek, de a legnagyobb probléma nem ezzel volt, hanem azzal, hogy ha beszélt is, nem a másokkal való kommunikációra használta a beszédet. Például ha kérdeztem valamit tőle, egy nem odaillő meserészlettel válaszolt. A beszédértésével is voltak gondok. Nem szólt, ha szomjas vagy éhes volt és máshogyan sem adta ezt tudtunkra. Sokáig nem tudta, hogy mit kell tennie, ha egy játékot szeretne a felső polcról, helyette dührohama volt és mi ott álltunk értetlenül, mert nem értettük, mi a baja.

Szociális nehézségek: Peti egyedül szeret játszani. Kis korában nagyon frusztrálta, ha a játékába bárki be akart kapcsolódni, másfelé kezdte tolni a vonatát. Nem értette, miért kellene várakozni a hintára a játszótéren (ott kellett lenni a sarkában, nehogy a kisbabát kipenderítse a hintából), az alapvető szociális szabályokat nem érti. Sokáig nem tudta, hogy mások is szeretnének dolgokat vagy mást akarnak, mint ő. Ezen van még mit fejlődnie. Hívják ezt az állapotot elmevakságnak is, korlátozott a rálátása mások gondolataira, hát még érzelmeire. Az érzelmek felismerése saját magában és másokban, azok kimutatása is nagyon nehéz volt Petinek az elmúlt egy évig, ez is sok feszültséget okozott benne, ami kiborulásokhoz vezetett. Például nemrég terápián kellett neki megtanulnia, hogy ha örül, akkor mosolyogjon és ne a másikat öklelje a fejével (erőltetett grimasz formájában, de sikerült neki a mosolygás).Simán rálépett a lábunkra, mert nem is vett észre minket, fellökött embereket a bevásárlóközpontban. A kortárs gyerekek iránt nem igazán érdeklődik.

 Rugalmas viselkedésszervezés: ez nálunk egyenlő a rugalmatlanságával. Frusztrált, ha nem tudja előre, mi fog vele történni, vagy ha előre nem látható változás van a programban (lásd az éttermes történet a legelső blogbejegyzésben). Ha a boltban elfogyott az általa eltervezett rózsaszín papíros dinnyés nyalóka, ha a kedvenc mesét leszedték az internetről... Amíg írok, épp azon mérgelődik, hogy nem indulunk ma este vissza a könyvtárba, ahol ma délelőtt kinézett magának egy könyvet és véletlenül nem azt hozta haza. Rugalmatlan, ha letörik az egyik játékvonatjáról egy pici alkatrész: azt AZONNAL vissza kell ragasztani (nem baj, ha lekéssük a vonatot és elkésünk az iskolából...). Volt, hogy reggel ő csak kék vonatra volt hajlandó felszállni, ha piros jött, kész volt a dühkitörés.

Mindezekre Peti dühkitörésekkel reagál(t). A külső szemlélő számára ez egy neveletlen gyerek benyomását kelti, holott Petiben a rohamot az erős stressz és nem az akaratosság váltja ki. Micsoda különbség... már megint az a fránya jéghegy csúcsa...

 Szerencsére lassan nyolc évesen Peti ezeken a területeken rengeteget fejlődött, hála az autizmus-specifikus terápiának és hogy mi is lassan megtanultuk megérteni őt, de nyilván mindig maradnak megoldandó feladatok. A megoldásokról később még fogok írni... (most például mennem kell, mert meg kell vele beszélnem, hogy holnap délelőtt visszamegyünk azért a Thomasos könyvért a könyvtárba).

A Petivel kapcsolatos problémák nem tűrtek halasztást, valamit lépni kellett. De merre? Először a bölcsőde által javasolt helyi nevelési tanácsadóba jelentkeztünk be. Két gyógypedagógus vizsgálta meg Petit: játszani próbáltak vele,engem addig a problémás helyzetekről kérdeztek. A vizsgálat után egy tanácsadásra hívtak be, úgy vártam ezt a konzultációt, mint a megváltást: "kapok egy használati utasítást a fiamhoz és holnaptól minden megoldódik". Kaptunk is egy cetlit, amin játékos hallási figyelem fejlesztő feladatok voltak felírva alig olvasható kézírással és pár tornafeladat, amit otthon kell Petivel gyakorolnunk. És hogy mit csináljak, ha a fiam megharap? Hát, harapjam vissza. És hogy mindennek mi az oka? Egy kis figyelemzavar. Először nagyon örültem, hogy végre kaptam valamit, hogy tehetek valamit a fiamért (igaz, írásos szakvéleménynek nyoma sem volt), de később otthon a hiányérzetem egyre erősebb lett. Otthon a gyakorlás ellenére semmi sem változott. Bevallom, megpróbáltam a visszaharapás technikáját, de az anyai ösztöneim azt súgták: ez az egész sehova nem vezet. 

Akkor már kezdtem kutakodni az interneten, próbáltam a tünetek alapján beazonosítani a problémát. A figyelemzavar mellett esélyes lett a hiperaktivitás, a megkésett beszédfejlődés, és az autizmus. Ízlelgettem az egyes diagnózisokat, próbáltam velük barátságba kerülni, mert tudtam, hogy bármelyik legyen is, végre utat mutatnak majd, merre kell indulnunk. (Itt jegyzem meg: az interneten gyorsan lehet információhoz jutni, de nagyon meg kell válogatni, mely oldalaknak hiszünk és meg kell őrizni szkepticizmusunkat. Legjobb, ha szakemberek, érdekvédelmi szervezetek által javasolt oldalakat keresünk fel.)

Mivel semmi sem oldódott meg, a gyerekorvosunk javaslatára felkerestünk egy neurológust. Peti adta a formáját: nem vett tudomást a rendelőről, a doktornőről, a babakocsiban tekergett, rugdosott, nem reagált, ha hozzá beszéltek. Itt hangzott el először szakember szájából az autizmus, mint lehetséges diagnózis.

A következő utunk gyermekpszichiáterhez vezetett. Addigra már utánaolvastam az autizmusnak és azt megértettem, hogy az autizmus akkor állapítható meg, ha valakinek három területen vannak nehézségei: a kommunikáció, társas kapcsolatok és a rugalmas viselkedésszervezés terén. A Petit vizsgáló gyermekpszichiáter nem tudott mondani biztosat (de ő be merte vallani, hogy nem tudja!) és azt javasolta, hogy várjunk addig, míg Peti betölti a harmadik életévét (mert a kortársakkal való viselkedését életkoránál fogva akkortól lehet vizsgálni). Kaptunk tőle pár címet is, ahol az autizmussal foglalkoznak.

Még egy évet várni... és addig mi lesz velünk? Újabb keresgélés következett. Elvittük Petit egy magán fejlesztőházba, ahol azt állapították meg, hogy idegrendszere éretlen. Újabb torna feladatsor, most már a technika nevét is megtanulhattuk: TSMT (tervezett szenzomotoros tréning). Otthonra azonban maradt a látszólag ok nélküli harapás, rugdosás, sikítás.

Nem várhattam... Majd egy év telt el az első vizsgálat óta. Beszéltem egy anyukával, akiről tudtam, hogy a fia autista. Ő javasolta a Korai Fejlesztő Központot, ahová két hónapon belül kaptunk időpontot. Részletes kérdőív kitöltésével kezdődött a dolog, majd sor került Peti vizsgálatára, két alkalommal, három szakember hozta őt különböző játékhelyzetekbe. Végül megszületett a több oldalas szakvélemény, ahol az általam felvetett lehetőségek közül az autizmus gyanúja volt a legerősebb -  és terápia azonnali elkezdésére adtak lehetőséget. Megnyugtattak minket, hogy nem mi neveljük Petit rosszul. Elláttak bennünket használható tanácsokkal. Elindítottak minket az autizmussal kikövezett úton...

A szokásos reggeli dühös, hangos, fülsértő ordítás - Peti ébredés után AZONNAL kakaót kér. Peti 8-15 hónapos korában minden reggelünk így kezdődött. A tejet lábosba önteni és megmelegíteni, aztán a kakaót elővenni, kiskanállal az üvegbe adagolni, a meleg tejet ráönteni (a fenébe, túl forró, az egészet újra...), cumisüveg tetejét rácsavarni, és odaadni - végre CSEND. 

Egyéb furcsaságai is voltak, amik előtt értetlenül álltunk. Itt volt például a pelenkázás. A második gyerek lévén nem voltam rutintalan a dologban, de mégis, akárhányszor pelenkázás volt, Peti igyekezett jól gyomron rúgni. Amikor sokadszor fordult elő (márpedig napi több pelusozás négy éves koráig előfordult), már ketten pelenkáztunk: a férjem lefogta, én meg gyorsan rákötöttem. Sokszor volt, hogy napközben látszólag minden ok nélkül belénk rúgott vagy megharapott.  Másfél évesen a Balatonban fürödtünk, akárhányszor a vízen hozzám siklott, belém harapott. A fogait általában nem azonnal engedte fel, egy darabig szorította velük a kezemet. Hát, egyik sem volt éppen idilli anya-gyerek együttlét... Az autizmus diagnózis birtokában pár év távlatából tudom, hogy ezeknek az oka számtalan dolog lehetett: kellemetlen volt neki a testkontaktus(?), túl hangosak voltunk, amikor játszottunk vele (?), - szenzoros problémák. Feszült volt, mert nem tudta, mi fog vele történni (?), egyedül szeretett volna lenni (?).  Akkor még nem volt más eszköze, csak a harapás, ütés, hogy kifejezze, hogy ezt ő másként szeretné, vagy hogy mit érez: örül-e vagy dühös. Mai fejjel tudom, hogy amikor a homlokát szorította a miénknek teljes erejéből, akkor valószínűleg örült. Ezt néha még ma lassan 8 évesen is megteszi, de már érti, hogy ez nekünk fáj és figyelembe is próbálja venni a mi szempontjainkat. Igen, a jéghegynek csak a csúcsa látszik ki a vízből -  egy engedetlen, "neveletlen" viselkedés - "csak rá kell csapni egyet a fenekére"- hányszor hallottuk!

Emellett a legkedvesebb - és szinte egyetlen - játéka az volt, ha a vonatait sorba rendezte az ágy szélén, aztán letette kis buksiját az ágyra és egészen közelről nézve tologatta őket. Ha szóltunk neki, hogy "Peti", ritkán figyelt fel a nevére, azt hittük, olyannyira elmélyül, hogy nem ér rá ilyenekkel foglalkozni.

18 hónaposan bölcsibe kellett adnunk, nagyon nehéz szívvel, de muszáj volt dolgozni mennem. A mai napig kedves évek ezek nekem és ahogy látom, Petinek is. Igazán helyes, gyerekeket szerető gondozó nénijei voltak. Egy alkalommal Peti közvetlen gondozója felvetette, hogy el kellene őt vinni a Nevelési Tanácsadóba, mert időnként veri a fejét a földbe, nem figyel a nevére. Olyan, mintha hospitalizmus lenne....Az első dolgom volt, hogy megnézzem, mit is jelent a hospitalizmus: azon gyerekek viselkedészavara, akiket a kórházban régen egyedül hagytak, vagy nagyon elhanyagoltak... Aznap sírva mentem dolgozni. Szegény gondozónőre nem haragszom emiatt, nem tudhatta, mi ez, csak hogy baj van a gyerekkel. 

Folyt. köv....

Petikénkkel néha nem könnyű az élet, mégis sokszor épp a kritikus helyzetek közepén fakaszt minket nevetésre.

Az autista emberekre jellemző, hogy számukra a kommunikáció más emberek felé nehezített. Hogy dolgukat megkönnyítsék, gyakran máshol - például filmekből - hallott mondatokat vesznek kölcsön a beszélgetésükhöz. Érdekes, hogy ezt teszik azok a nagyon jó értelmi képességű autista gyerekek is (az ún. Asperger szindrómások), akik kis tudós professzornak tűnnek és csak az avatott fülek szűrik ki, hogy a választékos beszédjükben rejtve vannak ilyen panelek. Ezek a szituációk nagyon viccesen sülhetnek el.

Egyszer utaztunk a vonaton Apuka, Peti és én, amikor a vonat a pálya közepén megállt és úgy tűnt, hogy innen egy darabig nem megyünk tovább. Na de meddig? Tudnivaló, hogy az ilyen gyerekek a várakozást is nehezen tűrik, főleg, ha nem tudják, meddig kell várakozniuk. Peti is egyre idegesebb lett, végül dühösen ezt kiabálta: "Azonnal beszélni akarok az igazgatóval!" Aki szokott Thomas, a gőzmozdony meséket nézni, az tudja, hogy a Kövér Ellenőrnek mondta ezt az egyik vonat. Petinek ez az eszköze volt csak, hogy a mérgét kifejezze. 

Mostanában nagyon aranyos, hogy amikor kérdezni akar valamit, így kezdi: "Mondd csak, kedves Anyu..." - ez talán a Maja, a méhecskéből való. Vagy ismét Thomasból: "Szent szeneslapát!"

Egy másik történet, hogy egy bevásároló központban Peti leejtette az innivalóját és az elgurult. Az egyik kedves vásárló hölgy felvette, hogy majd visszaadja neki, de Peti rákiabált: "Hé, azonnal add vissza!" Ilyenkor nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk, szerencsére inkább az utóbbit szoktuk.

Az is nagyon vicces lehet, ami szintén jellemző az ilyen gyerekekre, hogy tökéletességre törekednek mindenben. Peti ezerszer képes az elejétől újrakezdeni egy történetet, ha valaki megszakítja: tüsszent egyet, megszólal, vagy leesik egy ceruza az asztalról. A nővére rendszeresen froclizza így, amikor Peti mesél (régen kedvence volt a Hamupipőke), és nagyokat nevetgél rajta, hogy soha sincs vége a történetnek, Peti meg egyre mérgesebb lesz. Azt is hozzá kell tenni, hogy sokszor Peti nem is érti, hogy miről szól a történet, csak mint egy kis lejátszó, mondja a magáét.

A középkori vár méltóságosan emelkedik a felhők közé. Esteledik, a látogatók utolsó kis csoportjai is hazafelé szállingóznak, indulnak autóik felé.

Hirtelen hosszú, velőtrázó sikoly töri meg a csendet. Mi történhetett? Valakit bántanak? Baleset történt? Vagy a vár szellemének kiáltása ez a kínzókamrából? Nem. Autista kisfiúnk volt az. Szerencsére nem vagyunk mindenkinek a látóterében, így is mintha mindenki minket bámulna, mit csinálunk azzal a gyerekkel. Peti magánkívül ordít még párat, aztán a rozoga, meredek kőlépcsőkön akar teljes erejéből lefelé rohanni. Fogjuk a kezét, biztonságos helyre megyünk vele. Párszor belénk rúg, ami a keze ügyébe kerül, dobálja. Biztatjuk, hogy dobálja a tobozokat, mert azokból van itt jócskán. A dühroham végre csitulni kezd.

Hogy mitől borult ki ennyire? Nyaralni vagyunk egy magyarországi hegyi falucskában. Még soha nem voltunk a gyerekekkel étteremben, ennek anyagi és egyéb okai is vannak. A közeli várnak van egy középkori étterme, ott kézzel is lehet enni, a neten fent van a menü és a nyitva tartás, elhatároztuk, hogy estefelé elmegyünk oda. Petit klasszul felkészítettem: megmutattam a fényképet neki, hova megyünk (már jártunk ebben a várban), lerajzoltam, hogy hova ülünk, mit lehet csinálni, amíg az étel elkészül (Apával sétálni, játékvonattal játszani, stb.), mit fogunk enni, lemodelleztem az egészet. Csak egyvalamivel nem számoltunk: hogy az interneten közzétett nyitva tartás nem fedi a valóságot. Mikor odaértünk, az étterem tulajdonos az orrunk előtt zárta be az éttermet. Elnézést is kért. De Peti számára ettől az őáltala várt és kiszámítható világ teljesen bizonytalanná vált, ez okozott olyan szorongást nála, hogy kitört a dühroham. Nekünk sem jött ki jól, hogy amire annyira készültünk, annak a programnak lőttek.

De a dühroham végén én mégis örültem és büszke voltam. Azért, mert Petinek sikerült biztonságosan levezetni azzal a feszültségét, hogy tobozokat dobált a fáknak, meg is dicsértem érte. Nem embereket dobált, nem ugrott le meredek falakról. Ez több hónap kitartó munkájának eredménye, köszönet érte Peti terapeutájának is.