Ma reggel ágyazás közben az jutott eszembe, hogy a fiam minden reggel milyen szépen elrakja az ágyneműjét, magától. Hogy erről kellene írnom: mennyi jó tulajdonsága van Petinek az autizmusból (is) kifolyólag. A sors azonban úgy akarta, hogy erről máskor írjak...

Petinek ma nincs suli, otthon maradtam vele. Illetve volt egy programunk reggelre: CBA-s dimenziós Vukos kártyákat kell vele átvennem Kelenföldön. Dargay Attila rajzfilmje most nagy kedvenc nálunk. Vannak jelenetek, amiket újra és újra együtt el kell játszanunk (például Peti a Vuk, én meg Vahúr kutyus aki ellopja Mártont, a tyúkot, az Apja pedig rendőr, aki nincs az eredeti történetben). Épp ezért azt találtam ki, hogy ezekre a Vukos kártyákra gyűjthet, ha betartja a biztonság szabályt. Előző este megterveztem a másnap reggelt, hisz ez nem szokványos nap volt: nem megyünk iskolába, de a nővérét azért el kell vinni; vonattal megyünk, de csak Kelenföldig; Kelenföldön a Fornettis előtt várunk egy nénit, aki odaadja -  nekem(!) - a Vukos kártyákat, és ott nem eszünk sütit. Utána vonattal vissza, bevásárlás - ott már lehet Petinek péksütit választani - és haza, ahol lehet számítógépezni. Szépen lerajzoltam az egészet, megbeszéltük Petivel, a képet a táskámba raktam. Csak ma derült ki, hogy mekkorát hibáztam.

Odáig rendben volt minden, hogy a Fornettis előtt vártuk a hölgyet. Meg is érkezett...aztán ahogy Peti megpillantotta, milyen kártyák vannak nála, láttam, hogy elborul az agya: "Ezeken nem az a Vuk van, amelyik mozgatja a száját?!?"  Egyik sem az volt, amit ő várt. Már nem emlékszem pontosan az események mikéntjére (olyan gyorsan történik egyszerre minden, na meg az agyam - szerintem önvédelemből - törli a negatívumokat), de Peti rákiáltott a nőre. Gyorsan kifizettem a kártyákat, aztán csak álltam Petivel az aluljáróban. Könnyes szemekkel állt, tele indulattal, ilyenkor a száját kitátja, ajkait mélyen lebiggyeszti, tiszta feszültség, látni, hogy mindjárt robban. Egy időzített bombával álltam a kelenföldi aluljáróban. 

Peti kidugta mélyre a nyelvét és elkezdte harapdálni ("így ki fog esni a nyelvem?"). Belerúgott a pékség üveges oldalába egy szolidabbat, de szerencsére kicsit távolabb a vásárlók sorától, nem vették észre. Aztán arról kezdett beszélni, hogy világgá megy, beül a villamosba és nekimegy vele valaminek. Csak ennek fele se volt tréfa: elkezdett szaladni a villamosok irányába, hátra se nézett, én meg utána. Mondanom sem kell, hogy megijedtem, mert én nem tudok olyan gyorsan futni, mint ő, de végül szerencsére hátrafordult és megállt, odaértem mellé. Le kell valahogy biztonságos módon vezetni a feszültségét, de hol és hogyan? Adtam a kezébe papírt, hogy tépkedje, de nem volt számára elég "motiváló". Felvillant, hogy itt van a közelben a játszótér, de gyorsan elhessegettem ezt az ötletet, mert képes felmászni a legmagasabb mászókára és onnan leugrani. Így nem utazhatunk a vonaton, kiszámíthatatlan, hogyan viselkedik. Kiszámíthatóság... milyen fontos dolog mindenkinek, főleg Neki. Nekem a vonaton, Petinek a Vukos kártyákkal...Végül felmentünk a pályaudvar melletti parkba és leültem vele egy távol eső padra. Majd csak lesz valami... Peti kitalálta, hogy ő füvet fog legelni. Letérdelt és harapdálni kezdte. Keserű lehetett, mert hamar felhagyott vele és az ágyásokban levő pitypangok bimbóit kezdte tépdesni. Úgy látszott, ez kezdett használni. Szép lassan csitult a mérge...

Onnantól kezdve semmi probléma nem volt vele. Látszott, hogy el is fáradt a dührohamban. Szépen jött a boltba, kapott mákos sütit.

Régen Peti sokkal kevésbé volt képes uralni az indulatait: harapott, rúgott, dobált volna, úgyhogy nagyon örülök neki, hogy ennyivel megúsztuk. És a tanulság: Petinek teljesen konkrétan tudnia kell, pontosan mit fog kapni vagy mire gyűjt - a képét együtt megnézni, megbeszélni, együtt kiválasztani.